Rizsföld

Két szigetálom

Playa Muertón, a panamai Darién csendes-óceáni partján, fal nélküli bungalóban aludtam. A falu emberá közösség, közút nem vezet oda, a látogatók jellemzően hajóval érkeznek. Az útról a Zajszűrőben írtam. Azóta dédelgetek egy ábrándot: egyszer visszamegyek oda egy hónapra, teljesen elszigetelődöm a külvilágtól, és átélem a Robinson Crusoe-életérzést. Körülményes odajutni, lehet, hogy sosem lesz rá alkalmam. Ennek az írásnak a tervezése közben tűnt fel, hogy az ábrándom remetéje egy falu vendége volna. Az egyedüllétemhez kellene valaki, aki hajóval elvisz, és egy közösség, amely befogad.

Robinson sem volt egészen egyedül. Defoe 1719-es regényében a hajótörés utáni első tizenhárom napban tizenegyszer járt a roncson, aztán a feltámadó szél ellenére még egyszer. Tutajon hordta partra az élelmet, a ruhát, a fegyvereket és a lőport, az ácsszerszámokat, a szöget, a kötelet, a vitorlavásznat és a könyveket. Az utolsó úton borotvát, ollót, késeket és pénzt talált. A magányos túlélés alapkészlete egy egész társadalom munkája volt.

A legismertebb jelenete egy zsák. A hajón a baromfi eleségét tartották benne; Robinson a patkányoktól megdézsmált maradékot, amelyben már csak pelyvát és port lát, kirázza egy szikla tövébe, hogy a zsákot másra használhassa. Az esők után tíz-tizenkét árpakalász kel ki, olyan, mint az angliai, aztán húsz-harminc rizsszár. Robinson nem áraszt el táblát, és nem ás csatornát. Nedvesebb földet keres, és az esős évszakhoz igazítja a vetést, miután az első vetését elpusztította a szárazság. Ian Watt irodalomtörténész Robinsont a modern individualizmus egyik alapmítoszának tartja. Ebben a jelenetben az alapmítosz hőse egyedül termeszt rizst.

Kínában a menekülés másképp néz ki. Tao Jüan-ming Az őszibarack-virágos forrás című prózájában, amely 421 körül keletkezett, egy wulingi halász a patakon felfelé haladva virágzó őszibarackfák közé jut. A víz eredeténél hegyet talál, benne szűk nyílást. Hátrahagyja a csónakját, és néhány tucat lépés után tágas, rendezett településre ér: jó földek, szép tavak, eperfák, bambusz. A lakók ősei a Csin-kor zűrzavara elől menekültek ide családostul, a falubeliekkel együtt. A leszármazottak a Han-dinasztiáról sem hallottak, a későbbiekről még kevésbé. Vendégül látják a halászt, és búcsúzáskor arra kérik, ne beszéljen róluk. Ő visszafelé megjelöli az utat, és jelentést tesz a prefektusnak. Az emberek, akiket a prefektus vele küld, eltévednek, és senki nem talál vissza.

A két menekülésálom egymás tükörképe. A nyugati változatban egy ember szakad ki, és a magánya a hajóroncs rakományával van berendezve. A kínaiban egy egész közösség rejtőzik el együtt, a kívülálló csak vendég lehet, és az a vétke, hogy beszél. Két mű persze semmit nem bizonyít egy civilizációról. Robinson története gondviseléstörténet is, a kínai falut megéneklő versben pedig bab és köles terem, nem rizs. A kérdést viszont jól teszik fel: másképp látja-e magát és a világot, aki a szigetről álmodik, mint aki a rejtett faluról? A pszichológia ezt több mint harminc éve méri.

Az akvárium

Hazel Markus és Kitayama Shinobu 1991-ben két énképet írt le. A független énképben az embert a belső tulajdonságai, az ízlése és a saját céljai határozzák meg. A kölcsönös függésen alapulóban a kapcsolatai, és az, hogy egy adott helyzetben mivel tartozik másoknak. A cikk elmélet volt, nem mérés, de ez lett a következő harminc év kísérleteinek térképe.

A leghíresebb kísérlet egy akváriumról szól. Masuda Takahiko és Richard Nisbett 36 amerikai és 41 japán egyetemistának mutatott rövid, víz alatti animációkat, aztán megkérte őket, mondják el, mit láttak. A japánok sokkal többet beszéltek a környezetről: a háttérre átlagosan 31 utalást tettek, az amerikaiak 20-at, vagyis bő felével többet. A mozdulatlan tárgyaknál még nagyobb volt a különbség, 65 említés állt szemben 38-cal.

Egy másik feladatban egy négyzetbe húzott vonalat kellett egy másik méretű négyzetben újrarajzolni, egyszer pontosan ugyanolyan hosszúra, egyszer a négyzethez képest ugyanakkorára. Kitayama és munkatársai 2003-as kis mintájában a chicagói diákok az első feladatban voltak jobbak, a kiotóiak a másodikban, és akik külföldön éltek, azok eredménye a befogadó ország felé tolódott. Egy 2008-as kísérlet viszont nem tudta megismételni a mintázatot, vagyis a feladat kivitelezésén sok múlik.

A harmadik mérés egy rajz. A résztvevők körökkel lerajzolják magukat és a barátaikat, a kutatók pedig megmérik, mennyivel rajzolja nagyobbra magát az ember a többieknél. Kitayama és munkatársai 2009-ben az amerikaiaknál átlagosan 6,2 milliméteres különbséget mértek, a németeknél 4,5-öt, a briteknél 3-at. A japánok 0,4 milliméterrel kisebbre rajzolták magukat a barátaiknál.

Két további mérés már a társadalomról szól. Michele Gelfand és munkatársai 33 társadalomban, 6823 résztvevővel azt mérték, mennyire szigorúak a normák, és mennyire tűrik a szabályszegést. Dél-Korea 10,0, Japán 8,6, Kína 7,9, az USA 5,1, Magyarország 2,9 pontot kapott: minél magasabb a szám, annál szorosabbak a szabályok. A kapcsolati mobilitás azt mutatja, mennyire lehet szabadon új kapcsolatot kötni és a régit elhagyni. Robert Thomson és munkatársai 39 társadalomban, közel 17 ezer, Facebookon toborzott válaszadóval azt találták, hogy a kelet-ázsiai mintákban ezt a szabadságot általában kisebbnek érzékelik.

Ezek a mérések összefüggenek, de nem ugyanazt mérik. Aki a háttérre figyel, nem feltétlenül engedelmes, és egy laza normájú ország sem feltétlenül individualista. A különbségeket tulajdonságonként lehet komolyan venni, egyetlen keleti–nyugati skálán nem.

A közhely próbája

A közhely szerint a japánok kollektivisták, az amerikaiak individualisták. Takano Yohtaro és Osaka Eiko 1999-ben összegyűjtötte azokat a vizsgálatokat, amelyek ezt kérdőívvel vagy viselkedéssel közvetlenül összevetették. Tizenöt vizsgálatból tizennégy nem támasztotta alá. 2018-ban húsz újabbal bővítették az áttekintést: a harmincötből tizenkilenc nem talált egyértelmű különbséget, tizenegy fordított irányút talált, és csak öt a szokásosat, közülük hármat módszertanilag kifogásoltak.

Daphna Oyserman és munkatársai 2002-es metaanalízise 83 tanulmányt dolgozott fel. Az amerikai minták kollektivizmusa a japánokéhoz képest egy hajszállal magasabbnak jött ki, a koreaiakéhoz képest nem volt megbízható különbség. A kérdőívek és az észlelési feladatok tehát nem mondanak egybehangzót, és amíg nem tudjuk, miért, egyiket sem szabad a másik bizonyítékaként olvasni.

A Hofstede-féle individualizmuspontszám is elmozdult. A régi skálán az USA 91 pontot kapott, Magyarország 80-at, Japán 46-ot, Kína 20-at, Dél-Korea 18-at. A 2023-as módszertani frissítés után az USA 60, Japán 62, Dél-Korea 58, Kína 43, Magyarország 71 pont. Ebből nem következik, hogy Korea negyven pontot individualizálódott, mert a két oszlop két különböző mérés. Annyi viszont igen, hogy a pontszám a mérőeszközön is múlik.

Joseph Henrich, Steven Heine és Ara Norenzayan 2010-ben azt mutatta meg, hogy a pszichológia nagy része nyugati, iskolázott, iparosodott, gazdag és demokratikus társadalmakból vett, angol rövidítéssel WEIRD mintákon nyugszik, és ezek, főleg az amerikai egyetemisták, sok feladatban a világ szélén állnak. Ha így van, a jobb kérdés az, miért lett ilyen a Nyugat.

Magyarországot ebben a képben nehéz elhelyezni. A Hofstede-skálán individualista, Gelfand mérésében a laza normájú országok közé tartozik. A GLOBE-felmérés menedzserei szerint viszont a család és a saját kör összetartása itthon erősebb, mint az USA-ban (5,25 kontra 4,25 egy hétfokú skálán), az általános bizalom pedig gyengébb: a magyarok 27,2 százaléka mondta, hogy a legtöbb emberben meg lehet bízni, az amerikaiak 37,0 százaléka. Egy 2008-as vizsgálatban a közép- és kelet-európai diákok holisztikusabban gondolkodtak a nyugat-európaiaknál, de a csoportban mindössze két magyar volt, ebből rólunk semmi nem következik.

A rizsföld

Kína jó terep a kérdéshez, mert egy országon belül van mindkét termény: délen hagyományosan rizst, északon búzát termesztenek. Az összevetés egy ország han kínai lakóin belül marad, ami sok különbséget kiszűr, bár a régiók története és intézményei így is eltérhetnek. Az árasztott rizsföldhöz közös csatorna kell, a szomszéd zsilipjén az ember saját termése is múlik, és a munkát gyakran egymás földjén, cserében végzik. A magyar falu is ismerte ezt: kalákának hívta. Thomas Talhelm és munkatársai John Lossing Buck 1930-as évekbeli kínai földfelmérésére hivatkozva legalább kétszeres munkaigényt írnak a rizsre. Buck felesége Pearl S. Buck volt, és az ő regényében, Az édes anyaföldben Vang Lung földjén mindkettő terem: a búza learatása után elárasztják a földet, és rizst ültetnek. A búza többnyire beéri az esővel, a parcellái függetlenebbek.

Talhelmék 2014-ben 1162 han kínai egyetemistát vizsgáltak hat helyszínen. A triádfeladatban, amilyen a lap tetején áll, a rizstermő vidékről jöttek gyakrabban párosítottak kapcsolat szerint. A szociogramon a búzavidékiek átlagosan másfél milliméterrel rajzolták nagyobbra magukat a barátaiknál, a rizsvidékiek nagyjából ugyanakkorára. A legerősebb részük a rizs–búza határ: 224 résztvevő öt tartomány határ menti megyéiből, és a különbség itt is megjelent. A cikk 1996-os területi adataiban a búzavidékeken az évi válások és házasságkötések aránya mintegy 50 százalékkal, az egy főre jutó szabadalmak száma mintegy 30 százalékkal volt magasabb. Ezek a sérülékenyebb állítások. Ruan Jianqing és munkatársai 2015-ben mérési és modellezési hibákat kifogásoltak, és a javításaik után több összefüggés nem maradt meg; a szabadalmi 2010-re maguknál a szerzőknél is eltűnt.

A 2018-as folytatás kiment a laborból. Hat város 256 kávézójában 8964 embert számoltak meg, és a búzavidéki városokban hétköznap mintegy tíz százalékponttal többen ültek egyedül. Egy külön vizsgálatban öt város Starbucks-kávézóiban székeket tettek az útvonalba, félig elzárva az utat, és 678 ember reakcióját figyelték. A búzavidéki városokban az arra járók 16 százaléka tolta arrébb a széket, a rizsvidékieken 6 százaléka.

Mindez megfigyelés, és a régiók sok másban is különböznek. Talhelm és Dong Xiawei 2024-ben közelebbi próbát talált: a Ninghszia-Huj Autonóm Területen két állami gazdaságot 56 kilométerre egymástól, ahová a betelepülőket történeti okokból osztották be, az egyikbe rizst, a másikba búzát termeszteni. A rizses gazdaság résztvevői kevésbé rajzolták nagyobbra magukat a családtagjaiknál, mint a búzásé, lojálisabbak és holisztikusabbak voltak, bár a baráti szociogramon nem volt kimutatható különbség, és a résztvevők csaknem háromnegyede már valamelyik gazdaságban nőtt fel. Két gazdaság kevés, és Cao Anjie és Michael Frank egy még nem lektorált kritikában azt kifogásolja, hogy az eredmény érzékeny az elemzési döntésekre.

Más országból is van adat. Ayse Uskul, Kitayama és Nisbett a török Fekete-tenger vidékén 49 teatermelőt, 51 halászt és 45 pásztort hasonlított össze. A teatermelők és a halászok, akiknek a munkája több együttműködést kíván, holisztikusabban gondolkodtak a pásztoroknál. Thomson és munkatársai 39 országos adataiban a történeti rizstermesztés kisebbnek, a pásztorkodás nagyobbnak érzékelt kapcsolati mobilitással járt együtt.

A határvidék a másik irányba tolja az embert. Hokkaidó, Japán északi szigete a 19. században telepesek földje lett, és Kitayama és munkatársai szerint a lakói egyes mérésekben közelebb állnak az amerikaiakhoz, mint a kiotóiakhoz. Samuel Bazzi, Martin Fiszbein és Mesay Gebresilasse 2036 amerikai megyéről azt vizsgálta, mennyi ideig volt egy-egy terület 1790 és 1890 között határvidék. Ahol tovább, ott ma ritkább keresztneveket adnak a gyerekeknek, és többen elutasítják az újraelosztást. A hatás kicsi: tíz évvel hosszabb határvidéki múlt nagyjából egy százalékponttal több támogatást jelent a szegényeket segítő kiadások csökkentésére. A kutatók a családok vándorlását és a bevándorlási hullámokat is felhasználják, hogy szétválasszák, kik költöztek oda, és mit tett velük a hely.

A hatodik unokatestvér

Joseph Henrich 2020-as könyve, a The WEIRDest People in the World, és az előtte megjelent 2019-es Science-cikk a családban keresi a választ. Jonathan Schulz, Henrich és munkatársai öt összetevőből rokonsági intenzitási indexet építettek: mennyire preferálják egy társadalomban az unokatestvér-házasságot, a többnejűséget, a nagycsaládi együttlakást, a klánszervezetet és a közösségen belüli házasodást. Ezt huszonnégy pszichológiai mutatóval vetették össze.

Az érvelésük szerint a nyugati egyház évszázadokon át tiltotta a rokonházasságot, és a második évezred elejére a tilalom a hatod-unokatestvérekre is kiterjedt. A klánok kiscsaládokra estek szét, és az embereknek idegenekkel kellett együttműködniük: céhekben, városokban, szerződések alapján. Európa 36 országának 440 régiójában az individualizmus valóban magasabb ott, ahol egy terület hosszabb ideig tartozott a nyugati egyházhoz, de a hatás kicsi: egy évszázadnyi egyházi múlt alig egy század szórásnyi különbséget jelent. Az unokatestvér-házasságok régiós aránya az országon belüli összevetésben a várt irányba mutatott, de nem meggyőzően.

A kritika szerint a sorrend fordított is lehet. Christian Welzel és munkatársai 2025-ben arra hivatkoznak, hogy Északnyugat-Európa kis háztartásai a kereszténység előtt is megvoltak, mert a hűvös, vízben gazdag vidéken egy család öntözőszervezet és nagy rokonság nélkül is megélt. Az 1800 körüli női önállóságot vizsgáló modelljükben az egyházi múlt hatása elhalványul, ha a környezetet is figyelembe veszik. Szerintük a tilalom egy már meglévő gyakorlatot is szabályba foglalhatott.

Arra, hogy a rokonság és a bizalom hogyan szervezi a kereskedelmet, Avner Greif 1994-es tanulmánya ad történeti példát. A 11. századi maghribi zsidó kereskedők a közösségen belül osztották meg az információt, és aki egyiküket becsapta, azzal többen szakítottak. A középkori Genovában inkább a kétoldalú kapcsolatok és a szerződések hivatalos kikényszerítése fejlődött ki. A két mód megfér egymás mellett, de mást kíván: az egyik sűrű közösséget, a másik államot és bíróságot.

A gyengébb magyarázatok következnek. Corey Fincher és munkatársai 2008-ban 68 országon azt találták, hogy ahol történetileg nagyobb volt a fertőző betegségek terhe, ott alacsonyabb a Hofstede-féle individualizmus (r = −0,69). Az elmélet szerint az idegenekkel szembeni óvatosság és a bevált szokások őrzése védhetett a fertőzéstől. Daniel Hruschka és Henrich 2013-ban újraelemezte az adatokat, és a világrégiók figyelembevétele után a kapcsolat a legtöbb mutatónál nem maradt meg; az intézmények minősége többet magyarázott.

A leggyengébb láb a génes. Joan Chiao és Katherine Blizinsky 2010-ben 29 országban a szerotonin-transzporter gén egyik változatának gyakoriságát kapcsolta a kollektivizmushoz (r = 0,70). Dan Eisenberg és Geoffrey Hayes kimutatta, hogy a rokon népek közös származása miatt az országok nem független megfigyelések, és a hét ázsiai országon az összefüggés nem volt szignifikáns. Az egyetlen génre épülő magyarázatok általában is rosszul jártak. Richard Border és munkatársai 2019-ben 62 ezer és 443 ezer fő közötti mintákon tizennyolc sokat vizsgált jelöltgént ellenőriztek a depresszióra, és a korábban közölt nagy hatásokat egyiknél sem tudták megerősíteni.

A bevándorlók is a kizárólag genetikai magyarázat ellen szólnak, bár óvatosan. Steven Heine és Darrin Lehman hét hónapon át követte a Kanadába érkező japán diákok és a Japánban tanító kanadai tanárok önértékelését. A tanároké csökkent, a diákoké az egyik csoportban határeseti mértékben nőtt, egy másikban nem változott. Kitayama vonalas feladatában a külföldön élők a befogadó ország felé tolódtak. Ami néhány hónap alatt mozdul, az nem lehet csak öröklött, de ebből sem következik, hogy a géneknek semmi szerepük nincs.

Az út, amelyet nem lehet újra megtalálni

Akárhonnan ered a különbség, mozog. Henri Santos, Michael Varnum és Igor Grossmann 78 ország adatait vizsgálta 1960 és 2011 között, és az individualista gyakorlatok és értékek összetett mutatója mintegy 12 százalékkal nőtt. Ahol idősoruk volt, a gyakorlatoknál 41 országból 34-ben, az értékeknél 53-ból 39-ben ment fölfelé. A legerősebb előrejelző a gazdasági fejlődés volt, a fertőzésteher szinte semmit nem magyarázott. Japánban Hamamura Takeshi szerint egyes viselkedések individualizálódnak, más kollektivista értékek viszont tartják magukat. A kínai könyvekben 1970 és 2008 között Zeng Rong és Patricia Greenfield szerint terjedtek az egyéni választás szavai, és visszaszorultak a kollektivisták.

A régi föld közben nem tűnik el. Sharath Guntuku, Talhelm és munkatársai 2024-ben 29 millió kínai közösségi bejegyzést és 8,8 millió japán tweetet elemeztek, és a nyelvhasználat jobban követte, hol termesztettek régen rizst, mint azt, mennyire modern ma egy vidék. Sok ország egy irányba mozdul, de mindegyik a saját földjéről indul.

A halász megjelölte az utat, a prefektus emberei mégsem találtak vissza. Aki az emberi természet keleti vagy nyugati változatát keresi, hasonlóan jár: mire megjelöli, a táj megváltozik. Az én szigetálmom sem a Nyugat tiszta változata. Robinson egyedül akart túlélni, és ehhez egy hajóroncs kellett, tele egy egész társadalom munkájával. Én egy hónapra akarok elszigetelődni, és ehhez egy emberá falu kellene, amely befogad. A szigethez is kell valaki, aki odavisz.

Egyedül lenni is csak együtt lehet.

Ezt az írást is nyelvi modellel írtam, a forrásait egy másik modell ellenőrizte. A VI. fejezet dobozában a modell olvasata áll, jelölve.