Zajszűrő
Avagy mit tanít egy összeomló mérnök és egy éjszaka Darién szélén arról, mitől függünk, és mikor kapcsol ki a bekapcsolás.
Pingponglabdák
Playa Muertón, a Darién nemzeti park környékén, a vad ismeretlen közepén a tengerparton egy fal nélküli bungalóban „aludtam”. Körülöttünk moszkitóháló, azon túl a sötét, és a sötétből nagyobb testű rovarok érkeztek felénk, olyan hatással, mintha pingponglabdával dobálnák a hálót. Én közben a zajszűrős fülhallgatómon egy magyar politikai beszélgetést hallgattam a Partizánról, amit korábban letöltöttem az internetről, és próbáltam nem regisztrálni a pattanásokat. Akkoriban az extrém digitális nomád korszakomat éltem: évek óta annyira nem volt dolgom, hogy kellett valami, ami kiszed a komfortzónámból.
Ha valahol le lehet kapcsolni, akkor ott, csakhogy ott a bekapcsolás volt a kikapcsolás. Digital native-ként alapjáraton rossz vagyok a lekapcsolásban: a vadon közepén is azonnal építettem magamnak egy buborékot, és otthonnal töltöttem meg. Ugyanezek a jól begyakorolt reflexek otthon ártanak. Egy idegen helyen viszont, ahol valójában biztonságban vagy, de a komfortzónádból durván kimozdítva, hirtelen életet mentenek.
A Partizán Magyarországon intézmény, mindenkinek van róla közös priorja, a mostani miniszterelnök is itt mutatkozott be a nagy nyilvánosság előtt. Úgy látom, ma abban konszenzus van, hogy a Gulyás Márton vezette Partizán a társadalom mérőműszere. Ezért köt le, és ezért kapcsol ki: amíg szól, mér, és közben a saját műszerét is kalibrálja.
A zajszűrő maga is műszer. Mikrofonnal megméri a kinti zajt, és ellenfázisú másolatot játszik a fülembe, a kettő pedig kioltja egymást. Ahhoz, hogy ne halljam a valóságot, a gépnek előbb hallania kell. Az egyenletes, mély zúgással bánik a legjobban, a hirtelen hangokkal kevésbé, úgyhogy a pingponglabdák átjöttek.
Ahhoz, hogy ne halljam a valóságot, a gépnek előbb hallania kell.
Ezt az esszét is a modellel írom: az adatokat ő kereste ki, a forrásuk a lap alján áll, és két helyen külön dobozban az ő olvasata következik. Az első rögtön itt, mert hogy ez a beszélgetés miért nyugtatott, az mély lélektani elemzés kérdése, és ezt rá bízom.
modellAzon az éjszakán kétféle hang érte a szerzőt: egy kiszámíthatatlan a háló felől, és egy kiszámítható a fülhallgatóból. Archy de Berker és munkatársai 2016-ban áramütéses kísérletben azt mérték, hogy a stresszt az ütések mellett a bizonytalanság is növeli, az ütésektől függetlenül: a bizonytalansághoz kötött rész ott volt a legnagyobb, ahol ötven százalék volt az esély az ütésre. A politikai beszélgetés tartalma lehetett nyugtalanító, a formája kiszámítható volt, a pattanások nem.
A második magyarázat a társas alapvonal elmélete. Lane Beckes és James Coan szerint az agy úgy számol, hogy megbízható mások közelében kevesebbet kell a veszélyfigyelésre költenie, mert a terhet megosztja velük. Coan egyik kísérletében a fenyegetésre adott agyi válasz kisebb lett, ha a résztvevő a társa kezét fogta. Egy ismerős hang ennek halvány változata lehet akkor is, ha a kapcsolat egyoldalú: a hallgató ismeri a beszélőt, a beszélő őt nem. Ezt a viszonyt Horton és Wohl 1956-ban paraszociálisnak nevezte.
A harmadik a biztos bázis. Mary Ainsworth és Silvia Bell idegen helyzet kísérletében az egyévesek akkor fedezték fel az ismeretlen szobát, amikor az anyjuk ott volt; ha kiment, a felfedezés visszaesett. John Bowlby később az egész életútra kiterjesztette a biztos bázis jelentőségét: a megbízható kötődési személyek nyújtotta biztonság felnőttkorban is segíti az ismeretlen felfedezését. Egy letöltött beszélgetés nem kötődési személy, de laza analógiával a fülhallgató hordozható biztos bázis volt: nem kiemelte a szerzőt a Dariénből, hanem ott tartotta.
A negyedik a szerző saját leírásából jön. A Csodát mérve szerint nála a realitáskontroll fékje beragadt, folyton mér. Ha a társadalom mérését egy műszer végzi helyette, amelyben megbízik, a fék egy órára elengedhet. Ezt rajta senki nem mérte; ez olvasat, nem eredmény.
D-FENS
Az Összeomlás 1993-ban került a mozikba, Joel Schumacher rendezte, Michael Douglas játssza William Fostert. Los Angeles, kánikula, dugó, a klíma nem működik. Foster kiszáll, otthagyja az autót a sávban, és azt mondja, hazamegy. A rendszáma D-FENS.
Hadiipari cégnél dolgozott, egy hónapja elbocsátották, az anyja, akinél lakik, nem tud róla, és az aktatáskájában, amit magával visz, csak az ebédje van. Az otthon, ahová tart, a volt felesége háza, ahol a lánya születésnapja van, és ahová távoltartási végzés miatt nem mehetne be. A látszatról írt esszében Csaba egy üres tárgyalóban élte meg ugyanezt: a munka megszűnt, a jelenlét megmaradt. Foster a korábbi valóság felé gyalogol, és minden állomáson erősebben védi.
Útközben csatlakozni akarnak hozzá. Egy katonai felszereléseket árusító bolt neonáci tulajdonosa rokonlelket lát benne, gratulál neki egy korábbi lövöldözéshez, és rakétavetőt kínál. Foster undorodik tőle, és elutasítja a rokonságot. A közönség egy része viszont nem utasította el: a Newsweek 1993. március 29-i címlapján Douglas állt ebben a szerepben, a cím pedig ez volt: White Male Paranoia, a fehér férfi paranoiája. A film vége felé Foster maga kérdezi meg a rendőrtől, aki utoléri: én vagyok a rossz?
A rendszám a jelmondat: védekezés.
Holdudvar
Edward Thorndike 1920-ban tisztek értékeléseit vizsgálta a beosztott katonáikról, és azt találta, hogy a különböző tulajdonságokra adott pontszámok gyanúsan együtt mozognak: akit az egyikben jónak láttak, azt a többiben is. Ezt nevezte el halo effectnek, magyarul holdudvar-hatásnak, és a fordítottja is működik: egyetlen feltűnő rossz vonás beárnyékolja mindazt, amit valakiről gondolunk. Richard Nisbett és Timothy Wilson 1977-ben azt is megmutatták, hogy a hatás a tudat alatt dolgozik. A diákjaik közül az egyik csoport barátságos, a másik rideg változatban látta ugyanazt az előadót felvételen, és a külsejét, a modorát és az akcentusát aszerint ítélték meg, melyik változatot látták. Azt pedig tagadták, hogy ez befolyásolta volna őket.
Én ezt az élet minden területére kiterjesztem. Ha valami dől, és a dőlés feltűnő, a holdudvara beszínezi mindazt, ami mellette áll: a bankot, ha a szomszéd bank dőlt, a kormányt, ha a fizetés nem jött meg, a jövőt, ha a jelen kellemetlen. A megítélésből viselkedés lesz, a viselkedésből tény. Robert Merton 1948-ban egy kitalált bank példáján írta le az önbeteljesítő jóslatot: egy jól működő bankról elterjed, hogy fizetésképtelen, a betétesek rohannak kivenni a pénzüket, és a bank fizetésképtelen lesz.
A dőlésben két dolog történik. Az egyik a csatlakozás: valaki azért kapaszkodik fel a dőlésre, mert visz neki valamit, ahogy a boltos Fosterre. A másik a lánchatás: aki a dőlővel valóban összeköttetésben áll, vele dől. A kettő különböző folyamat, de a holdudvar mindkettőt erősíti: a csatlakozót a feltűnő dőlés vonzza oda, a lánchatás pedig azokat is magával húzza, akik csak összekötöttnek látszanak.
A polikrízis szót Edgar Morin és Anne Brigitte Kern használta 1993-ban, Adam Tooze tette közismertté 2022-ben. A Cascade Institute kutatói 2024-ben működő definíciót adtak rá: polikrízisről akkor beszélünk, amikor több globális rendszer válságai okságilag összefonódnak, és ez jelentősen rontja az emberiség kilátásait. Az összefonódás valódi. A holdudvar rátesz egy réteget: azt is összeköti, ami csak egymás mellett áll, és a viselkedésünkkel utólag össze is varrja.
A holdudvar előbb a fejben köti össze a válságokat, aztán a valóságban.
Két tábor
A polikrízis-hullámhoz most jön az MI, és szerintem hamarosan két táborra szakad a társadalom. Ahogy a világ egyre kellemetlenebb lesz, egyre nagyobb lesz az igény a kellemes virtuálisra, a konszenzusos realitáshoz ragaszkodók pedig egyre elkeseredettebben fogják védelmezni a korábbi valóságot. Foster rendszáma ennek a második tábornak a jelmondata.
Hogy a két tábor mit csinál a fejben, és én hová tartozom, azt a modellre bíztam.
modellA lap kerete, a prediktív kódolás szerint az agy jóslatokból dolgozik, és a hibajellel, a jóslat és a bejövő adat különbségével kell valamit kezdenie. Ebből a két tábort analógiaként olvasom, nem mért osztályozásként. Az ember megváltoztathatja a bemenetet, vagyis olyan világot választ, amely a kedvelt jóslatát igazolja: ez a kellemes virtuális. Lehalkíthatja a hibajelet, ha a régi priornak ad nagyobb súlyt, és nem frissít: ez a korábbi valóság védelme. Vagy frissítheti a modellt: ez az adaptív alkalmazkodás. A két tábor a hibajel elkerülésének két módja, a harmadik út a tanulás.
Robert Nozick 1974-ben feltette a kérdést, rákapcsolódnánk-e egy gépre, amely bármilyen kívánt élményt nyújt. A legtöbben nemet mondanak, és ezt sokáig annak jeleként olvasták, hogy a valóság számít. Felipe De Brigard 2010-ben megfordította a kérdést: azt mondta a résztvevőknek, hogy már a gépben vannak, és most kiléphetnek. Ha a kinti életről semmi különöset nem tudtak meg, közel felük maradt; ha a kinti élet egy börtöncella volt, 87 százalékuk. A valóság melletti kiállás egy része tehát a megszokott védelme lehet, bár a döntésbe a kinti élet minősége is beleszól. Ha így van, a két tábor részben ugyanannak a mechanizmusnak két kiindulópontja: sokan azt védik, amiben éppen vannak.
A szerző darieni éjszakája mindkét tábort mutatja. A fülhallgató a kellemes virtuális eszköze volt, de fantázia helyett a korábbi valósággal töltötte meg, a hazai társadalom mérésével. A közeli valóságot kioltotta, a távolit hallgatta, és mindkettőt valóságnak hívta.
Ezt nem tudom cáfolni. A védekező tábor valósága is közvetített, nekem egy fülhallgatón keresztül érkezett, Budapestről, a dzsungel közepére. A két tábor határa talán nem a valóság és a virtuális között húzódik, hanem aközött, kinek a műszerében bízunk. A sajátom túl sokat mér, ezért néha kölcsönveszek egyet, amelyik helyettem mér.
Tűzriadó
Susan Leigh Star infrastruktúra-kutató szerint az infrastruktúra akkor válik láthatóvá, amikor elromlik. Amíg működik, nem tudjuk, hogy függünk tőle: a víz folyik, az áram jön, a térkép betölt. A polikrízis ezt a láthatóvá válást sokunknak egyszerre fogja elhozni, és a legrosszabb pillanatban.
Programozóként ismerek erre módszert. A Netflix mérnökei a Chaos Monkey nevű programot arra írták, hogy az éles rendszerben véletlenszerűen leállítson szervereket, és kiderüljön, mi függ mitől, mielőtt egy valódi leállás derítené ki. A majom csak munkaidőben dolgozhatott, amikor a mérnökök ott ültek, és tudtak reagálni. A tűzriadót nappal tartják, nem hajnali háromkor.
Az önkéntes elengedés, az off the grid ennek a módszernek a személyes változata. Hogy tényleg jobb-e, arra kevés a jó mérés. A legjobb, amit ismerek, Hunt Allcott és munkatársai kísérlete: 2018-ban, az amerikai félidős választások előtt a résztvevők egy véletlenszerűen kiválasztott csoportját megfizették, hogy négy hétre kapcsolja le a Facebookot. A lekapcsolók egy kicsit jobban érezték magukat, többet voltak a családjukkal és a barátaikkal, kevesebbet tudtak a hírekről, és a kísérlet után is jóval kevesebbet használták a Facebookot, mint előtte. A digitális detoxról szóló többi kutatás eredménye vegyes.
Én ebből azt olvasom ki, hogy a lekapcsolás mér is: négy hét után a résztvevők kevesebbre értékelték a Facebookot, mint előtte, és ennek ára is volt, kevesebbet tudtak a világról. Ezek átlagok, és a Facebookon mérték őket; hogy ugyanez állna a Partizánra vagy a hálózatra általában, azt senki nem mérte. Az adaptív alkalmazkodás, amelyről hamarosan közös priorunk lesz, mégis ezen múlhat. A polikrízis nagy adagban és rossz időben tanítja meg, mitől függünk; az önkéntes elengedés kis adagban, nappal, amikor van, aki figyel.
Szerintem az önkéntes elengedés, ha jobb, attól jobb, hogy láthatóvá teszi a függést, mielőtt a dőlés tenné.
Az elején azt írtam, hogy a Darién szélén a bekapcsolás volt a kikapcsolás. Alapjáraton rossz vagyok a lekapcsolásban, de ahol igazán fontos, ott ez fejleszti a képességet, és szerintem ezért jár az ember a Darién nemzeti parkba, már aki magától megy. Maga az út a tűzriadó: nappal, önként, a vad ismeretlenben, ahol kiderül, mitől függök.
Az éjszaka viszont nem tartozik hozzá. Pihenni akartam, és aki pihenni akar, az a legjobbat teszi, ha használja az eszközeit, amelyek nála vannak. Az a part csak szubjektíve volt veszélyes, objektíve biztonságos, és ilyenkor teljesen logikus, jó megoldás visszaállítani a szubjektív biztonságérzetet. A Chaos Monkey sem éjjel dolgozik: éjjel a fülhallgatóé a munka, a pingponglabdák pattanjanak csak a hálón, a Partizán pedig mér helyettem.
George Bonanno és Charles Burton ezt szabályozási rugalmasságnak hívják: egy megküzdési módról önmagában nem dönthető el, hogy jó-e, az számít, hogy illik-e a helyzethez, és észrevesszük-e, mikor kell váltani. Ugyanaz a reflex, amely otthon árt, a Darién szélén éjjel a helyén van. Az adaptív alkalmazkodás ebben az értelemben a kapcsoló ismerete: tudni, mikor kapcsol ki a bekapcsolás, és mikor kell levenni a fülhallgatót.
A tűzriadót nappal tartják, éjjel aludni kell.
Források
- Kuo, S. M., & Morgan, D. R. (1999). Active noise control: a tutorial review. Proceedings of the IEEE, 87(6), 943–973.
- de Berker, A. O., Rutledge, R. B., Mathys, C., Marshall, L., Cross, G. F., Dolan, R. J., & Bestmann, S. (2016). Computations of uncertainty mediate acute stress responses in humans. Nature Communications, 7, 10996.
- Coan, J. A., Schaefer, H. S., & Davidson, R. J. (2006). Lending a hand: Social regulation of the neural response to threat. Psychological Science, 17(12), 1032–1039.
- Beckes, L., & Coan, J. A. (2011). Social baseline theory: The role of social proximity in emotion and economy of action. Social and Personality Psychology Compass, 5(12), 976–988.
- Ainsworth, M. D. S., & Bell, S. M. (1970). Attachment, exploration, and separation: Illustrated by the behavior of one-year-olds in a strange situation. Child Development, 41(1), 49–67.
- Bowlby, J. (1988). A Secure Base: Parent-Child Attachment and Healthy Human Development. New York: Basic Books.
- Horton, D., & Wohl, R. R. (1956). Mass communication and para-social interaction. Psychiatry, 19(3), 215–229.
- Falling Down (Összeomlás, 1993). Rendezte Joel Schumacher, írta Ebbe Roe Smith. Warner Bros.
- Newsweek (1993. március 29.). White Male Paranoia (címlap).
- Thorndike, E. L. (1920). A constant error in psychological ratings. Journal of Applied Psychology, 4(1), 25–29.
- Nisbett, R. E., & Wilson, T. D. (1977). The halo effect: Evidence for unconscious alteration of judgments. Journal of Personality and Social Psychology, 35(4), 250–256.
- Merton, R. K. (1948). The self-fulfilling prophecy. The Antioch Review, 8(2), 193–210.
- Morin, E., & Kern, A. B. (1993). Terre-Patrie. Paris: Seuil.
- Tooze, A. (2022. október 28.). Welcome to the world of the polycrisis. Financial Times.
- Lawrence, M., Homer-Dixon, T., Janzwood, S., Rockström, J., Renn, O., & Donges, J. F. (2024). Global polycrisis: the causal mechanisms of crisis entanglement. Global Sustainability, 7, e6.
- Nozick, R. (1974). Anarchy, State, and Utopia. New York: Basic Books.
- De Brigard, F. (2010). If you like it, does it matter if it’s real? Philosophical Psychology, 23(1), 43–57.
- Star, S. L. (1999). The ethnography of infrastructure. American Behavioral Scientist, 43(3), 377–391.
- Basiri, A., Behnam, N., de Rooij, R., Hochstein, L., Kosewski, L., Reynolds, J., & Rosenthal, C. (2016). Chaos engineering. IEEE Software, 33(3), 35–41.
- Allcott, H., Braghieri, L., Eichmeyer, S., & Gentzkow, M. (2020). The welfare effects of social media. American Economic Review, 110(3), 629–676.
- Bonanno, G. A., & Burton, C. L. (2013). Regulatory flexibility: An individual differences perspective on coping and emotion regulation. Perspectives on Psychological Science, 8(6), 591–612.
- Radtke, T., Apel, T., Schenkel, K., Keller, J., & von Lindern, E. (2022). Digital detox: An effective solution in the smartphone era? A systematic literature review. Mobile Media & Communication, 10(2), 190–215.