Ruhapróba

A póz, amelyet elengedtek

Az első részt egy kérdéssel hagytam nyitva: a színlelés eredménye a siker vagy az átváltozás, Amy Cuddy szavaival make vagy become? Ebben a részben a kedvező oldalt veszem sorra, és William James tanácsával kezdem, amelyet ott idéztem: aki elvesztette a jókedvét, üljön fel jókedvűen, és beszéljen úgy, mintha a jókedv már ott volna. A tanácsot azóta sokan és sokféleképpen mérték, és a mérések története legalább annyira tanulságos, mint az eredményük.

Cuddy előadása a hatalmi pózról (power posing) szólt, és egy 2010-es kísérletre épült. Dana Carney, Amy Cuddy és Andy Yap negyvenkét résztvevővel két percig tartatták a kitárt, „erős” vagy az összehúzott, „gyenge” pózt. Az erős pózok után a nyálmintájukban több lett a tesztoszteron és kevesebb a kortizol, többen vállaltak egy kockázatos fogadást, és erősebbnek is érezték magukat. Cuddy az előadásban azt tanácsolta, hogy egy nehéz helyzet, például egy állásinterjú előtt két percig tartsuk ezt a pózt, akár a liftben vagy egy mosdófülkében, ahol senki nem lát.

2015-ben Eva Ranehill és munkatársai kétszáz résztvevővel ismételték meg a kísérletet. A hormonokban és a kockázatvállalásban nem találtak különbséget, csak abban, hogy az erős pózt tartók erősebbnek érezték magukat. 2016 szeptemberében Dana Carney, az eredeti cikk első szerzője, nyilatkozatot tett közzé a honlapján: az azóta érkezett bizonyítékok alapján nem hiszi, hogy a hatalmi póz hatásai valódiak, és sorra vette, mit csináltak módszertanilag rosszul. Joseph Simmons és Uri Simonsohn 2017-ben a közölt p-értékek eloszlásából, az úgynevezett p-görbéből arra jutottak, hogy az addigi vizsgálatokban nincs bizonyító erő. Cuddy és két kollégája 2018-ban tágabb anyagon, ugyanezzel a módszerrel azt találták, hogy az érzésekre mégis van: az erőérzetre, és tágabban a hangulatra és az önértékelésre.

Ami maradt: a kitárt pózt tartók átlagosan kicsit erősebbnek érezték magukat, mint az összehúzott pózt tartók. Mivel a kísérletek a kettőt egymáshoz mérték, nem tudni, hogy ez a kitárt póz nyeresége vagy az összehúzott vesztesége. A hormonokra mért hatás nem bizonyult megbízhatónak, a viselkedésre gyakorolt hatás pedig vitatott. Cuddy szavával a make megvan, egy kis érzés formájában, a become-ra nincs megbízható bizonyíték.

Nekem ebből a történetből Carney nyilatkozata a legfontosabb. Az első részt azzal zártam, hogy ma az a homlokzat hihető, amelyik megmutatja, mi nincs még mögötte. Carney a saját eredményét fordította oldalra, ahol a támasztógerendák látszanak, nyilvánosan, a saját nevével.

A pózból egy kis érzés maradt, és egy kutató, aki nyilvánosan elengedte a saját eredményét.

Toll a fogak között

James egy másik mondata még ismertebb, 1884-ből való: azért vagyunk szomorúak, mert sírunk, dühösek, mert ütünk, és azért félünk, mert reszketünk, nem fordítva. Ha ez igaz, a mosolynak is vissza kell hatnia a kedvre. Fritz Strack, Leonard Martin és Sabine Stepper 1988-ban úgy tesztelték ezt, hogy a résztvevők ne tudják, mit mérnek. Azt mondták nekik, hogy a kísérlet arról szól, hogyan tud írni, aki nem használhatja a kezét, és egy tollat kellett a szájukban tartaniuk: az egyik csoportnak a fogai között, amitől az arc mosolyra húzódik, a másiknak az ajkai között, amitől nem tud mosolyogni. Akik a fogaik között tartották, viccesebbnek találták ugyanazokat a rajzokat. A kísérlet tankönyvi lett, mert kikerülte a színlelés gyanúját: senki nem tudta, hogy mosolyog.

2016-ban Eric-Jan Wagenmakers vezetésével tizenhét laboratórium ismételte meg közösen, előre rögzített terv szerint, közel kétezer résztvevővel, és a hatás nem jött ki. Strack azt válaszolta, hogy az ismétlésekben kamera vette a résztvevőket, és ez megváltoztathatta a helyzetet. 2018-ban Tom Noah, Yaacov Schul és Ruth Mayo Jeruzsálemben külön megvizsgálták ezt: kamera nélkül a hatás megjelent, kamerával eltűnt. Ez egyetlen, kis vizsgálat, a két feltétel különbsége maga sem volt egyértelmű, és a kamera szerepét a későbbi összegzések sem igazolták, így legfeljebb óvatos feltevés lehet belőle: a toll talán csak addig derített a kedven, amíg a résztvevő nem érezte, hogy nézik.

2019-ben Strack Ig Nobel-díjat kapott azért, mert felfedezte, hogy a szájban tartott toll mosolyra húzza az arcot, amitől boldogabbak leszünk, és mert utána azt is felfedezte, hogy mégsem. A történet 2022-ben ért nyugvópontra. A Many Smiles Collaboration, a hipotézis híveiből és kételkedőiből álló kutatócsoport, 19 országban, 3878 résztvevővel mérte meg a mosoly hatását, háromféle módon. A tolltrükknél nem találtak meggyőző hatást. Annál a két változatnál viszont, ahol a résztvevők szándékosan húzták mosolyra a szájukat, vagy mosolygó arcokat utánoztak, nőtt a boldogságérzetük, ha kicsit is. Egy 2019-es metaanalízis a teljes szakirodalomról is azt írta, hogy a hatás kicsi és változékony.

A rejtett trükk tehát nem igazán működött. Hogy a szándékos mosoly elég-e egy rossz napra, azt a mérés nem mondja meg, annyit mond, hogy kicsit derít a kedven.

A szándékos mosoly kiállta a próbát, kicsiben.

Egy hét extrovertáltként

Ezek laboratóriumi percek voltak. Rowan Jacques-Hamilton, Jessie Sun és Luke Smillie 2019-ben azt mérték meg, mi történik, ha valaki egy egész héten át, a saját hétköznapjaiban játssza az extrovertáltat. Száznegyvenhét résztvevőt sorsoltak két csoportba: az egyiknek egy hétig extrovertáltan kellett viselkednie, amikor csak tehette, a másiknak visszafogottan és nyugodtan.

Átlagban működött: az extrovertált csoport több pozitív érzelemről számolt be, mint a visszafogott, bár mivel a kontrollcsoport is utasítást kapott, nem tudni pontosan, mennyi ebből az extrovertált hét nyeresége, és mennyi a visszafogott hét vesztesége. A nyereség nem oszlott el egyenletesen. Akik eleve introvertáltabbak voltak, kevesebbet nyertek, és náluk költségek is megjelentek: több negatív érzelem és fáradtság, kevesebb hitelesség-érzés. Ezek nem minden mérésben jöttek ki, és csoportszintű összefüggések: nem azt mutatják, hogy minden introvertált résztvevő minden költséget megfizetett.

Ugyanaz a jelmez az egyiknek kényelmes, a másiknak szűk.

A szabóműhelyben erre való a ruhapróba: kiderül, kinek hol szorít, és ott kiengedik a varrást. A harmadik rész arról szól majd, mi történik, ha egy szűk jelmezt évekig hordanak, és senki nem ereszti ki.

Terv szerint, nem kedv szerint

A legerősebb bizonyíték onnan jön, ahol a mintha a legkevésbé hasonlít színlelésre. Peter Lewinsohn az 1970-es években azt írta le, hogy a depresszióban az ember fokozatosan abbahagyja azokat a tevékenységeket, amelyekből öröme lehetne, és minél kevesebbet csinál, annál kevesebb öröm éri, és annál kevésbé van kedve bármihez, vagyis a kör önmagát erősíti.

Neil Jacobson és munkatársai 1996-ban szétszedték a depresszió kognitív terápiáját az összetevőire, és azt találták, hogy a cselekvésre épülő része egymagában annyit ér, mint a teljes terápia. Ebből lett a viselkedésaktiválás (behavioral activation): a beteg a terapeutával beütemezi, mit csinál a héten, akkor is, ha nincs hozzá kedve, és utána feljegyzi, hogyan ment. A módszer egyik jelszava, hogy terv szerint cselekedj, ne kedv szerint.

Sona Dimidjian és munkatársai 2006-ban 241 depressziós felnőttel hasonlították össze a viselkedésaktiválást, a kognitív terápiát és az antidepresszánst, placebocsoporttal. A súlyosabban depressziósoknál a viselkedésaktiválás ugyanannyit ért, mint a gyógyszer, és mindkettő többet, mint a kognitív terápia. David Ekers és munkatársai 2014-ben 26 randomizált vizsgálatot összesítettek, 1524 beteg adataival. Eszerint a viselkedésaktiválás hatásosabb a kontrollfeltételeknél, és a gyógyszerrel összevetve sem marad el tőle, bár a vizsgálatok többsége gyenge minőségű, és rövid ideig követte a betegeket.

A viselkedésaktiválásban senki nem kéri a betegtől, hogy vidámnak mutassa magát, sem mások, sem a saját maga előtt. A terápia a cselekvést kéri, az érzést szabadon hagyja, és a feljegyzés azt is rögzíti, ha a séta semmin nem javított. Ami benne mintha, az a kedv: úgy indulsz el, mintha lenne kedved, és útközben kiderül, jön-e.

A prediktív kódolás nyelvén, amelyről egy korábbi esszében írtam, a depresszió olyan erős prior, amely azt jósolja, hogy semmi nem fog jólesni. A visszahúzódás miatt ez a jóslat ritkán találkozik ellenadattal, és ha mégis, a depressziós gondolkodás hajlamos leértékelni, ahogy Tobias Kube és munkatársai leírták. A viselkedésaktiválás beütemezi a találkozást. Ez az én olvasatom: a vizsgálatok azt mérték, hogy a módszer hat, azt kevésbé, hogy miért.

A mintha itt kísérlet: a cselekvés olyan adatot termel, amelyet a hiedelem magától nem kérne.

Egy fejjel magasabban

Herminia Ibarra, a szervezeti viselkedés kutatója, 1999-ben befektetési bankárokat és tanácsadókat követett, akik éppen magasabb szerepbe léptek. Azt látta, hogy az új szerepbe nem egy lépésben nőnek bele. Figyelik, hogyan csinálják a tapasztaltabbak, felpróbálnak egy-egy viselkedésmódot, ideiglenes ént, ahogy ő nevezte, aztán a saját mércéjükkel és mások visszajelzésével lemérik, melyik áll jól nekik. Ami nem vált be, azt leveszik, ami bevált, azt megtartják és továbbalakítják.

2015-ben a Harvard Business Review-ban azt írta, hogy aki túl szigorúan érti a hitelességet, és úgy gondolja, hogy „én ilyen vagyok, ezt nem csinálom”, az megállíthatja a saját fejlődését. Szerinte a felpróbálás nem hamisság, ebből derül ki, mi illik hozzánk.

A felpróbálás ott válik el a színleléstől, ahol a visszajelzés változtathat rajta.

Lev Vigotszkij 1933-ban egy előadásában azt mondta, hogy a játékban a gyerek mindig az átlagos kora fölött van, mintha egy fejjel magasabb volna önmagánál. A papás-mamás a mintha legrégebbi iskolája. A fejlődéslélektan azóta óvatosabb lett: Angeline Lillard és munkatársai 2013-ban végignézték a bizonyítékokat, és arra jutottak, hogy a színlelő játék fejlesztő hatására gyengébb az ok-okozati bizonyíték, mint gondolták, és az is lehet, hogy a játék csak együtt jár a fejlődéssel.

Az első rész köpenye laboratóriumban is járt. Hajo Adam és Adam Galinsky 2012-ben azt találták, hogy aki fehér laborköpenyt vesz fel, kevesebbet hibázik egy figyelemteszten, és hogy a hatás attól is függ, orvosi köpenynek vagy festőköpenynek mondják-e ugyanazt a darabot. Az első kísérletük előre regisztrált, közvetlen megismétlése 2019-ben nem talált hatást. A köpeny magától nem tesz figyelmesebbé, legalábbis a megismételt tesztben nem, és Strapinskiből sem a köpenye csinált tisztes posztókereskedőt, hanem az, ami a lebukása után jött.

Hibajel

Ha egymás mellé teszem, ami ebben a részben bevált, látok bennük néhány közös vonást. Ezt egyik vizsgálat sem tesztelte, ez az én összehasonlításom. A cselekvés valódi: a beteg tényleg elmegy sétálni, az extrovertált héten emberek közé kell menni, a szándékos mosoly tényleg mosoly. A legerősebb esetekben a próba visszajelzést is kap, és a visszajelzés változtathat rajta: a beteg feljegyzi, hogyan ment, Ibarra bankárjai leveszik, ami nem áll jól. A hatást pedig azon mérik, aki a jelmezt viseli.

Ahol nem vált be, ott ezek közül valami hiányzott. A tolltrükk rejtve dolgozott, a póztól két perc alatt a hormonok átállítását várták, a köpenytől azt, hogy már a felvétele figyelmesebbé tegyen. Az introvertáltabbaknak szűkebb volt a jelmez, és egy hét alatt senki nem eresztette ki.

A mintha ott működik, ahol próba: valódi cselekvés, amely visszajelzést kér, és a visszajelzés változtathat rajta.

Az első rész kérdésére, make vagy become, ez a válaszom: az átváltozás ott történik, ahol a mintha próbaként fut, és a próba elbukhat. A siker látszata ehhez nem elég, és nem is kell hozzá. Ha a próbának csak közönsége van, és a siker mércéje a taps, az már előadás.

Ruhapróbán a ruhát igazítják a viselőjéhez, jelmezbálban a viselőt a jelmezhez.

Ezt a részt is ugyanazzal a nyelvi modellel írom, mint az elsőt, a tényeit most is egy másik gyártó modellje ellenőrzi. A különbséget, amelyről ez a fejezet szól, a modell a saját szakmája nyelvén is leírta, külön dobozban.

A dobozhoz hozzáteszem a saját megjegyzésemet, mert a felderítésnek van egy hajtóereje, amelyről nem esett szó: a felderítési optimizmus. A megerősítéses tanulásban egyszerű trükk, hogy a rendszer az ismeretlen lépések értékét eleve magasra becsüli, ezért kipróbálja őket, és csak a csalódások húzzák le a becslést a valóságosra. Ha ez a kezdő érték túl alacsony, és a rendszer mindig a legjobbnak becsült lépést választja, beragadhat az első elfogadható megoldásnál. Ha túl magas, sokáig nem áll meg, és mindig a következő próbától vár többet. Emberre fordítva szerintem az első eset a veszélyesebb: így lesz a beváltból olyan prior, amelyet később nehéz kioltani.

Sutton és Barto tankönyve maga figyelmeztet rá, hogy az optimista kezdés hajtóereje átmeneti: ha a feladat közben megváltozik, és újra fel kellene deríteni, ez a módszer már nem segít. Kedvenc párhuzamom erre Orbán Viktor. Az 1989-es beszéde Nagy Imre újratemetésén, amelyben a szovjet csapatok kivonását követelte, tiszta felderítés volt: kipróbálatlan lépés, ismeretlen értékkel és nagy kockázattal. Az első évtizedben a Fidesszel még irányt is váltott, a liberális ifjúsági szövetségből jobboldali néppárt lett. 2010-től viszont, ahogy én látom, ugyanazt a bevált receptet futtatta, és a recept négy választást nyert egymás után. Szerintem a felderítési optimizmusa az idő múlásával elfogyott, a prior túltanult, és amikor a környezet megváltozott, ez részben a 2026-os választási vereséghez is vezethetett. Kedvenc dalomból idézve: nem ítélet ez, csak leltár.

A felderítési optimizmust az élő modelleknél a környezeti reakciók nagyban változtatják, így a történelem termeli az embert, és nem az ember a történelmet.

A harmadik rész a jelmezbálról szól majd: az érzelmi munkáról, ahol a mosolyt a munkahely kéri, és az imposztor-élményről. Alább az áll, mi van már kész a sorozatból, és mi van még állványon.