Alapfelszereltség

A porszívómhoz kaptam adatlapot. A monitoromhoz kaptam adatlapot. Magamhoz nem kaptam — negyvenpár évig kellett gyűjtenem, rendelőről rendelőre, papírról papírra, mire összeállt. A fenti táblázat ennek a gyűjtésnek az eredménye, és két dolog látszik rajta első ránézésre: hogy hivatalos — ez nem öndiagnózis, minden soráról pecsétes papír van, például arról, hogy felejtek —, és hogy nem hibajegyzék. Pedig sokáig annak olvastam.

Ez az esszé azt meséli el, mikor és miért fordult át a leltár olvasata. És azt, hogy miért publikálom — nótástul, adatlapostul, névvel. Nem bátorságból. Számításból. A számítás a negyedik fejezetben jön; addig hadd mutassam meg, mit jelent egy ilyen leltárt hibalistaként olvasni, és mit jelent felszerelésként.

A szoftveres világban a kérdés műfaji klasszikus, és pontos definíciója van: a bug az, ami a specifikáció ellen megy. Csakhogy ehhez kell egy specifikáció — és itt válik a vicc filozófiává: ki írta az ember specjét? Aki a specifikációt mástól kapja — az iskolától, a munkahelyi normától, a „normális" társadalmi móduszától —, annál minden eltérés hibaként könyvelődik. Aki viszont megérti, hogy a módusz nem specifikáció, csak statisztika, annál ugyanez a lista átminősül: nem eltérések a normától, hanem felszereltség egy másik feladathoz.

A diagnózis ebben az olvasatban nem címke, hanem changelog: annak a dokumentációja, hogy ez a rendszer így épült, ezekkel a modulokkal, ezekkel az ismert viselkedésekkel. A dokumentált rendszer pedig üzemeltethető. A dokumentálatlan — az szenved. Én a kettő közti különbséget nem könyvből tudom: éveket futottam dokumentálatlanul, és a honlap legelső cikke arról szól, milyen az, amikor egy rendszer a saját hibajegyzékének hiszi magát.

És most emeljük el a leltárt az egyéntől, mert a tétje társadalmi. A gépi tanulásban régi tudás, hogy az egyforma modellek együttese nem tud többet, mint egy modell — az ensemble ereje a különbözőségből jön. A sokféle prior együtt látja azt, amit egyik sem lát külön; a monokultúra pedig túlilleszkedik, elegánsan, magabiztosan, egyszerre.

A másképp huzalozott fej ebben a képletben nem tolerálandó kivétel, hanem a rendszer hiányzó nézőpontja. Az autista mintázat-érzékelés ott lát szerkezetet, ahol a többség hangulatot; az ADHD-s párhuzamos ütemező ott talál kaput, ahol a lineáris tervező falat; és még a depresszió memóriaszivárgása is megtanított valamit, amit egészséges hangulat-alrendszerrel nehezebb megtanulni: hogy a tanulás maga hogyan működik, és mennyire nem magától értetődő. A hálózat-cikk megírta: a periféria nem veszteség-statisztika, hanem a hálózat élő eleme. Ez emberekre is áll. Egy társadalom, amelyik a másságot elfogadja, nem kedves. Okos. Gazdagabb a training setje.

Miért névvel, miért nyilvánosan? Mert itt élünk, ahol ez a legdrágább — és pont ezért éri meg. A fátyol-sorozat megírta: ebben a kultúrában névvel véleményt mondani is kockázat, mert négyszáz év tanította meg, hogy aki megszólal, azt megjegyzik. Névvel másnak lenni még nagyobb tét. A hallgatás itt bevett műfaj — mértük.

Csakhogy a vállalásnak hálózati hatása van: minden nyilvános leltár csökkenti a következő leltár árát. Aki kimondja, hogy a másképp huzalozott fej nem szégyen, az nem magáról közöl adatot — árat szab újra, mindenki másnak. Ez nem hősiesség; ez a piac ismerete. És van egy privát haszna is, amit a kimondás előtt nem lehet tudni, csak utána: amit az ember névvel vállal, azt többé nem kell cipelnie. A titok teher. A leltár — polc.

A leltár két embernek tartozik köszönettel, és egyikük neve sem szerepel itt — nem titokból, hanem mert ebben a történetben ők szerepek: a két doktor, aki a rendszert nézte, nem a tünetet. Az egyik egy öreg neurológus-addiktológus volt, aki nem a gyógyszert diagnosztizálta, hanem az embert — megnézte, milyen jutalomra jár a fejem, és abból tudta, mitől kell félteni és mitől nem. A másik az első pszichológusom, aki a leghosszabb ideig tartó hibát javította ki: megtanított tanulni, mielőtt bármit tanulhattam volna. Nélkülük ez az adatlap ma is hibajegyzék volna, és a honlap, amit olvasol, nem létezne.

És mert ez az oldal a tanulásról szól, a leltár a hagyomány legrégebbi tudásátviteli protokollján is jár: nótában. A versmérték hibajavító kód, a dallam retrieval-horog — a védákat is így tárolták, évezredekig, papír nélkül. Nekem papírom is van. Csak elhánytam valahova. A nóta viszont fejből megy:

Ez a leltár nyitva marad bővítésre — az ember adatlapja élő dokumentum, és a rev. szám nő. Akinek a listája hasonlít: nem vagy egyedül, és nem vagy elromolva. Legfeljebb dokumentálatlan. Azon lehet segíteni — két doktor óta tudom.