Mit mond a kvantum?

Egy szerda délután — ezen az oldalon ez egy ismerős szerkezet — felmerült bennem a következő gondolat. Az ember, aki harmincöt éven át adversariális szerepben van — háborús tudósító, főügyész, kommandós-parancsnok, vagy harmincöt éven át regnáló miniszterelnök — annak az agya egy nagyon konkrét formát vesz fel.

Nem rossz embereket csinál ez, hanem konkrét agyakat.

Az agy formája — ahogy egy korábbi cikkben már jeleztük — egy tanult, ismétlődő minta. A prediktív kódolás szerint az agy nem várja meg a bemenetet: előre megjósolja, mi fog történni, és csak akkor frissít, ha tévedett. A jóslás alapja a prior: az előzetes vélelem arról, mi várható.

A prior az élet 99%-ában nagyon jól szolgál. Akkor szabadul el a baj, amikor az élet 100%-ban olyan, hogy a prior csak egyfajta lehet — és akkor a prior nem prior többé. Akkor már identitás.

Mit jelent egy „prior"? Egy belső eloszlást arról, mit várunk. Ha minden reggel kávét iszunk, akkor egy ismerős konyhában a „valami forró és barna" prior dominál — még mielőtt ránéznénk a poháron belülre. Egy jól kalibrált prior gyors döntéseket enged.

Csakhogy a prior nem intuíció. A prior bevésődés. És van egy bizonyos pont, ahol a prior már nem szolgál bennünket — hanem mi szolgáljuk őt. A pszichológia ezt úgy hívja: rigiditás, co-occurrence-bias, kognitív befagyás. A neurobiológia nyelvén: a hálózat túl koncentráltan kódol egy állapotot, és minden bejövő ingert ennek a horgonynak az irányába torzít.

A klasszikus példa: a háborús tudósító, aki harmincöt évig fronton dolgozott, hazatér, és az asztali kés látványára adrenalin-spike-ot kap. A főügyész, aki nyugdíjba megy, és minden ismeretlen autó láttán arra gondol, ki figyel meg. A bokszoló, aki tizenöt évig kapta a fejére az ütéseket a ringben, és ötvenévesen már nem tud nyugodtan ülni egy kávézóban.

Ezek nem rossz emberek. Ők pontosan azt csinálják, amire harminc éven át kondicionálódtak. Csak a tananyag elavult. (Ez is ismerős mondat, ugye, ezen az oldalon.)

És most jön a finom rész.

Vegyünk egy embert, aki harmincöt éve regnáló politikai vezető. Aki 1988 óta — még a Műegyetem és a Bibó-szakkollégium idején — folyamatosan adversariális helyzetben van. Aki a karrierjét úgy építette fel, hogy minden interjú egy harc, minden tárgyalás egy csapda, minden uniós csúcs egy meccs, minden szomszédos állam egy potenciális veszély. Aki a támogatóit és a vetélytársait egyaránt egy állandó mozgalmi-háborús nyelvezetben szólítja meg.

Itt nem politikai értékelés következik, hanem neurológiai megfigyelés.

Egy ilyen agy harmincöt év alatt egyetlen prior-osztályt tanul túl: minden új helyzetet a „csata" eigen-vektora irányába torzít. Egy uniós támogatás vagy egy kisebb koalíciós alku — közelítőleg semleges események — már nem semlegesként érkeznek meg az értelmezés-rétegig. Egy fenyegetés-rácsra esnek. A rendszer reflexszerűen „csata-választ" generál — még mielőtt a tudat eldöntené, hogy egyáltalán mi történik.

Ez sem morális kérdés. Ez egy hálózat-konfiguráció. Egy másik ember, harmincöt év másfajta szerepben — mondjuk harmincöt évig szelíd óvónő — pontosan ugyanazon a mechanizmuson tanul túl egy lágy, gondoskodó prior-osztályt. Az ő agya is megrögzött. Csak más a horgony, és más a kimenet.

Pedig ott él a magyarázat egy nagy részére.

Itt jön a biokémia.

A szerotonin neurotranszmitter a triptofán nevű aminosavból szintetizálódik. A triptofán az étkezés útján kerül a szervezetbe, és normál állapotban a vér-agy gáton átjutva szerotoninná alakul. A szerotonin nemcsak a hangulatban, hanem a fenyegetés-értelmezésben, a társas kognícióban és a kockázatértékelésben is kulcsszerepet játszik.

Csakhogy krónikus stressz, krónikus alacsony szintű gyulladás vagy krónikus „fenyegetés-üzemmód" alatt a triptofán metabolikus útja átkapcsol: a szervezet a triptofán nagy részét a kynurenin-útra tereli, nem a szerotonin-útra. A kynurenin-út több neurotoxikus metabolitot termel (kvinolinsav, 3-hidroxi-kynurenin), és a szerotonin-szintézis lecsökken.

Vagyis: ha valakinek harmincöt éven át a hálózata fenyegetés-üzemmódban operál, a triptofán-allokáció a szerotoninról folyamatosan a kynurenin felé tolódik. A rendszer biokémiailag rögzül a fenyegetés-üzemmódba. Nem azért, mert valaki úgy döntött, hanem mert a metabolizmus így rendezi át magát.

Itt válik a cikk furcsává.

Roger Penrose matematikus és Stuart Hameroff aneszteziológus 1996-ban előállt egy különös hipotézissel, amelyet orkesztrált objektív redukciónak (Orch-OR) neveztek el. A lényege röviden: a tudat nem klasszikus, közönséges elektromos jelek eredménye, hanem abból születik, hogy kvantum-koherens állapotok időről időre összeomlanak a neuronok mikrotubulusaiban — és ez az összeomlás termeli a tudatos pillanatokat.

Ez a hipotézis a mainstream idegtudományban ellentmondásos, sőt sokak szerint még csak nem is „valószínű". A meleg, zsúfolt, ide-oda mozgó agy környezete elvileg gyorsan szétroncsol minden kvantum-koherenciát, és ez ellentmond a koherencia-időhöz szükséges hideg, izolált körülményeknek. A 2010-es évek óta jött néhány érdekes új mérés (Anirban Bandyopadhyay), de még messze nem konszenzus.

De — és itt jön a tényleges kérdés — tegyük fel egy gondolatkísérlet erejéig, hogy Penrose-nak részben igaza van. Tegyük fel, hogy a mikrotubulus-szintű kvantum-állapotok bizonyos mértékig tényleg hozzájárulnak a kogníció finomszerkezetéhez. És tegyük fel, hogy a triptofán-szerotonin-kynurenin rendszer, amely az említett hosszan regnáló adversariális hálózatban kifáradt, valami olyan biokémiai környezetet teremt, ahol a maradék kvantum-koherenciát is konzisztensen egy bizonyos eigen-állapot irányába tolja.

Erre nincs válasz. Ezt nem tudja senki. A megvizsgálásához olyan technikák kellenének, amelyeket még ki sem fejlesztettek. A lényeg itt nem a válasz — hanem az, hogy a kérdést egyáltalán feltesszük.

És igen, ez egy nevetséges kérdés. Egyszerre tudományosan komoly és bohózati. Ez a tanul.io gondolatkísérleteinek szeretni való természete: mély igazságok és abszurd hipotézisek ugyanazon a téren találkoznak, kéz a kézben. A komoly mag: a túltanult prior egészen mélyre megy az idegrendszerben. A bohózat: hogy mennyire mélyre, azt egyelőre nem tudja senki.

Akkor mit kérdezünk a végén? Háromszintű kérdést.

• 1. szint · pszichológia Ha valaki harmincöt éven át túltanul egy prior-osztályt, akkor mennyire mélyre megy ez a tanulás? Csak szinaptikus? Hálózati? Biokémiai (triptofán/szerotonin)? Esetleg mikrotubulus-kvantum? Az első három igen — az utolsó: talán. Nem tudjuk.
• 2. szint · visszafordíthatóság Ha a változás technikailag a hálózat újrarendezése — mit jelent ez a visszafordíthatóságra egy hosszan regnáló politikai szereplő esetében? A klasszikus pszichoterápia szerint igen, vissza lehet rendezni — de évek alatt, és csak ha a páciens akarja. A kvantum-szinten — ha tényleg van ott valami — a kérdés még nyitottabb.
• 3. szint · választói nézőpont Mit jelent ez nekünk, a választóknak? Az, hogy ezt egyetlen ember pszichológiájaként látjuk, jobb-e, mint az, hogy mindenkit erkölcsileg minősítünk? Talán igen. Talán nem. De legalábbis egy másik nézőpont.

Aki szerint a Penrose-Hameroff hipotézis hülyeség, annak könnyen igaza lehet. És aki szerint ezt nem szabad alkalmazni egyetlen konkrét politikusra — annak is.

A kérdés ennek ellenére a kérdés.

Most ennyi.