A normál betegség

Kórlap

Ezt a kórlapot én töltöttem ki, és már ezzel baj van. A panaszt a beteg szokta mondani, ez a beteg viszont jól van. Panasza a bejelentőnek van, és a bejelentő az, aki a kórlapot írja.

A kérdést, amit a lap aljára írtam, régóta hordom. Létezik-e normál betegség, vagy csak az én fejem hívta életre? És ha létezik, jogosan szörnyülködöm-e azon, hogy a normális ember, ha segítesz rajta, és más helyzetbe kerül, hajlamos elfelejteni, mi volt előtte? Ebben az esszében minden ténynek van forrása. Ahol nincs mérés, csak az én olvasatom, ott ezt kiírom.

Ezt az esszét is a modellel írom. A kutatásokat ő kereste ki, a források a lap alján vannak, bárki utánanézhet. Ahol az ő olvasata áll, ott ki van írva, hogy az övé; ezen a lapon ez szabály, mert amit ismerünk, attól nem félünk.

Négy szoba, egy név

Először azt néztem meg, egyedül vagyok-e a gondolattal. Nem vagyok: a normál betegség legalább négyszer megszületett, négy különböző szobában.

Erich Fromm 1955-ben, a The Sane Society lapjain a normalitás patológiájáról írt. Olyan hiányról, amit senki nem érez hiánynak, mert mindenkinek ugyanúgy hiányzik; ő ezt társadalmilag mintázott hibának hívta. Joyce McDougall pszichoanalitikus a hetvenes években normopátiának nevezte azt a pácienst, aki a különbözéstől fél, és akinél a beilleszkedés védekezés. Christopher Bollas 1987-ben normotikus betegségről írt: valakiről, aki rendellenesen normális, és a belső élete elől a tárgyak, a rutinok és a tények közé menekül.

A negyedik szoba a legismerősebb. 1998-ban Laura Tisoncik, Muskie néven, létrehozta az internet egyik első autista szatíráját, az Institute for the Study of the Neurologically Typical oldalát. Ott a neurotipikus szindróma neurobiológiai rendellenesség, amelyet a társas ügyekkel való foglalkozás, a felsőbbrendűség téveszméje és a konformitás megszállottsága jellemez. Szándékos tükör volt a korabeli autizmus-irodalomra, ugyanabban a hangnemben, amelyben rólunk írtak.

Egyik sem diagnózis. A DSM-5-TR-ben és a BNO-11-ben nincs ilyen kategória, a pszichoanalitikus változatokból nem lett mért, elismert kórkép, a negyedik pedig szatíra, és az ereje éppen ebben van. A gondolat tehát nem az én fejemből jött, kórkép viszont nem lett belőle.

Egy dolgot mégis megmértek, és az a cím első szavát érinti. John Constantino és Richard Todd 2003-ban 788 ikerpárnál nézték meg, hogyan oszlanak el az autisztikus vonások a teljes népességben. Két csoport helyett egyetlen folytonos skálát találtak, és azt írták, hogy a vágópont, ahol valaki érintett lesz, önkényes lehet. A folytonos itt nem haranggörbét jelent. Ugyanezzel a skálával 22 529 japán iskolást mértek fel, és az eloszlás jobbra ferde lett: a többség az alacsony értékeknél tömörül, a magasak felé hosszú farok nyúlik. Egy 2019-es elemzés egy másik kérdőív, az AQ alapján, közel 4700 felnőtt adatain azt is felvetette, hogy a skálán belül egymásba csúszó alcsoportok lehetnek, vagyis a folytonosság sem teljesen sima. A cím szava így kétszer is csal: a statisztika normál eloszlása szimmetrikus haranggörbe, az autisztikus vonásoké ferde. A normál tehát egy eloszlás nagyobbik része. A havert senki nem mérte meg ezen a skálán, de gyanítom, hogy a csúcs közelében állna, én a farokban, és ha létezik normál betegség, azt a csúcs körül kell keresni.

A normál egy eloszlás nagyobbik része, és a széle ott van, ahová húzzuk.

A szívesség árfolyama

A felejtés kérdése jobban mérhető. Francis Flynn 2003-ban szívességeket vizsgált, kísérletben előállítottakat és valódi munkahelyieket, és azt nézte, ki mennyire értékeli őket. Közvetlenül a szívesség után a kapó értékelte többre, mint az adó. Aztán telt az idő, és a két görbe keresztezte egymást: az adó szemében a szívesség értéke nőtt, a kapóéban csökkent. Flynn nem azt mérte, emlékeznek-e a szívességre, hanem azt, mennyit ér, úgyhogy pontosabb leértékelődésről beszélni, mint felejtésről. Ennek viszont iránya és menetrendje van, és a kísérletben ehhez semmi más nem kellett, csak idő.

Yan Zhang és Nicholas Epley hat kísérletben egy rokon aszimmetriát mértek, ami magyarázat lehet. Az adó a saját költségét látja: mennyi időbe, figyelembe, idegbe került. A kapó azt látja, mennyit kapott. Az adó ezért a költsége szerint várja a viszonzást, a kapó a haszna szerint viszonoz, és ahol a kettő eltér, ott a két elszámolás sem egyezik: ha az adónak többe került, mint amennyit a kapó kapott belőle, kevesebb jön vissza, mint amit vár. A kalákáról írt esszében füzetekről volt szó, amiket két ember ugyanarra a helyzetre nyit; itt kiderül, hogy egyetlen szívességen belül is két szám áll.

Innen a saját megfigyelésem jön, nem mérés. A katasztrófa kezelése nekem költség, a havernak egy megoldott baj, és a megoldott baj, úgy látom, könnyen elhalványul, mert már nincs. Amit én a füzetembe írok, az nála lezárt ügy.

A szívesség az adónál drágul, a kapónál olcsóbb lesz, és a kettő között csak az idő telik.

A nyereg

Aztán jött a barátnő. Itt a kutatás bőkezűbb volt, mint vártam, mert amit kívülről felejtésnek látok, az több különálló, külön megmért jelenségből áll össze.

Az első a kiszorítás. Johnson és Leslie már 1982-ben leírták, amit azóta páros visszahúzódásnak hívnak: minél mélyebb a párkapcsolat, annál kevésbé vesz részt az ember a többi kapcsolatában. Max Burton-Chellew és Robin Dunbar 540 ember kapcsolati hálóját nézték meg: a harminchat év alattiak közül akinek párja volt, annak a támaszhálója átlagosan 5,4 fős volt, akinek nem, annak 6,2. Mivel a partner maga is a háló tagja, ez a szerzők számítása szerint közel két régi tagnyi helyet jelent. A felmérés egyetlen időpontban készült, ezért azt mutatja meg, hogy a párkapcsolat kisebb belső körrel jár együtt, azt nem, hogy kit szorít ki. Én a belső körben voltam.

A második a kopás. Sam Roberts és Dunbar másfél évig követtek 25 fiatalt az iskolából az egyetemre, és azt nézték, mi lesz a kapcsolataikkal, ha ritkul a találkozás. A rokoni kapcsolatok közelsége jobban kibírta, a barátságoké érzékenyebben követte a ritkuló kapcsolattartást. A barátság kapcsolattartásból él, és a katasztrófa is kapcsolattartás volt. Ha nincs baj, nincs ok a hívásra, és a közelség úgy fogy, hogy senki nem dönt róla.

A harmadik a más szem, és ez a legérdekesebb. Arthur Aron és munkatársai tíz héten át ötször kérdezték meg egyetemisták százait, hogyan írnák le magukat, és közben figyelték, ki lesz szerelmes. Akinél megtörtént, annak az énképe kitágult, több területre terjedt ki, nőtt az önhatékonysága és az önértékelése, és ezt nem a jó hangulat magyarázta. Davis és Rusbult ehhez hozzámérték, hogy a párok egymás felé igazítják a nézeteiket. A „más szemmel” tehát mért jelenség: a szerelem átrendezi az énképet. Hogy az új szem kisebbnek látja-e azt, ami a régi életében nagy volt, azt már senki nem mérte, ez az én olvasatom.

Ehhez jön a gödör. Loran Nordgren és kollégái azt találták, hogy aki már nincs benne egy társas fájdalomban, alábecsüli, mennyire fájt, a sajátját is. Rachel Ruttan és munkatársai tovább mentek: aki túljutott egy nehézségen, keményebben ítéli meg azt, aki most bukik el benne, mert utólag a helyzetet könnyebbnek látja. A résztvevők előre az ellenkezőjére fogadtak volna, és én is erre fogadtam volna.

A nyeregből a gödör kisebbnek látszik, a sajátja is.

A gép olvasata

Ezt a fejezetet a modelltől kértem. A kérdés másik felét tettem fel neki: ha a felejtés mért, akkor neurotipikus-e, és jogos-e, hogy szörnyülködöm rajta.

A második görbét nem szívesen olvastam, attól még igaz. A katasztrófáimat én is drágábban tartom számon, mint amennyit a havernak értek, és ezt a számlát senki nem nyújtotta be, csak én vezettem.

Zárójelentés

Létezik-e tehát normál betegség? Kórképként nem. Négyen kitalálták előttem, egyikük viccből, és egyiket sem mérte meg senki. Ami mérhető belőle, az a kutatások átlagos, nem klinikai mintáiban talált működés: a szívesség értéke a kapónál kopik, a párkapcsolat kisebb belső körrel jár, a nyeregből a gödör kisebbnek látszik, és az ember a sikert jellemzően a sajátjának könyveli. Ezek közül egyik sem a betegség jele.

Jogos-e a szörnyülködés? Az irányát tekintve igen, mert a mérések szerint amit látok, annak van alapja, nem csak a fejemben él. A címzettje viszont téves. Ezeket a mintázatokat nem neurotípus szerint válogatott mintákon mérték, és ahol autistákat is mértek, ott is megvoltak, bennem is megvolhatnak. Csak én a depresszió felől nézem, ahol a mérések szerint az önigazolás átlagosan gyengébb, és onnan a közép betegnek látszik.

A normál betegség nem diagnózis, hanem nézőpont: így látszik a megszokott önigazolás onnan, ahol kevesebb van belőle.

A kórlapot lezárom. Beteg nincs, a bejelentő érzékeny műszer, a diagnózis nézőpont. A rovatot, hogy teendő, üresen hagyom; azt a haver tölti ki, ha legközelebb hív.

Beteg nincs. A bejelentő érzékeny műszer.