A bizonytalan jó

Van egy pillanat, amit minden hazaérkezés megismételt, olyan pontosan, hogy műszerrel lehetett volna mérni. Nem a leszállás. Nem az útlevél. Az első tíz perc a tömegben — amikor az ember bőre alá visszaszivárog az, amit itthon levegőnek hívunk. A vállak állása. A hangerő, ahogy két ember egymás mellett telefonál. A kijelzőkről csöpögő hírek, amelyekben mindig ostrom van, csak a szereposztás cserélődik. Évek óta így jövök haza: a gép földet ér, és bennem földet ér a közösségi pszichózis. A vállamban szokott landolni, két centivel a fülem alatt.

Most először nem történt meg.

Az első gyanúsítottam én magam voltam. Jetlag. Elpuhultam odakint. Talán csak megszoktam a csendet, és hazahoztam, mint egy vámmentes parfümöt. De a közösségi pszichózist nem az elbeszélésekből ismerem, hanem a vállamból — és a vállam most nem jelzett semmit. Valami idehaza változott meg, nem bennem.

Egy hónapja azzal zártam A türelem szerkezetét, hogy nem tudom, a tizenhat év utáni évek mit írnak át a kibírás négyszáz éves priorjából. Arra nem számítottam, hogy a folytatás ilyen hamar megírja magát — és hogy nem a politika írja meg, hanem valami, aminek nincs arca.

Tisztázzuk gyorsan, mert a szó erősebb, mint amit mondani akarok vele. Nem azt állítom, hogy egy ország megőrült. A pszichózis klinikai értelemben azt jelenti, hogy az elme jóslatai elszakadnak a bemenettől: a modell már nem a valóságból dolgozik, hanem a saját kimenetét eszi. És pontosan ez az, ami egy társadalommal is megtörténhet — nem betegségként, hanem üzemmódként.

A prediktív kódolás nyelvén: az agy jóslógép, és egy társadalomnak közös jóslógépe van — közös priorok, közös várakozások arról, mi jön. Ha ezt a gépet tizenhat éven át naponta eteted ostrommal — rezsiharc, migránsveszély, brüsszeli merénylet, háborús fenyegetés, a türelem-cikkben leírt teljes dramaturgia —, akkor a gép megtanulja, hogy támadás lesz. Onnantól nem kell etetni. Jósolja magától.

Ez az, amit hazaérkezéskor a bőrén érez az ember: milliónyi idegrendszer, egy hangyányit megfeszülve. Egyenként észrevehetetlen. Együtt: alapzaj.

Én az érkezési oldalon hallottam meg. Illetve nem hallottam — és ez ugyanaz, csak belülről.

Nézzük meg a térképet úgy, ahogy ritkán szoktuk: hálásan. A Kárpát-medence Európa egyik legvédettebb ölelése. Nincs óceánunk, amelyik feljönne a küszöbig. A hurrikánok elfogynak, mire ideérnek; a Kárpátok karéja szó szerint falként áll a szelek útjában. A nagy törésvonalak messze futnak tőlünk. Vulkánunk csak kihűlt van, és bort terem. Errefelé a földrengés ritka vendég, az árvíz pedig lassú, kiszámítható ellenfél volt mindig — látni lehetett a térképen, merre jön, és hány nap múlva ér ide.

Ez a geológiai szerencse észrevétlenül átírta a történelmi tananyagunkat. Mert ha a természet nem szállít katasztrófát, akkor a katasztrófát emberek szállítják. Nézzük meg a négyszázéves training setet még egyszer, most ebből a szögből: Mohács, Bach-korszak, Trianon, ötvenhat, Kádár. Mindegyik katasztrófa — és mindegyiknek arca van. Szultán, császár, főtitkár. Az arcos katasztrófával szemben pedig van működő stratégia: kivárni, kiengesztelni, túlélni, amíg megunja. A tűrés az arcos katasztrófa ellen racionális.

Csakhogy a vihar nem unja meg. A vihar nem köt Kádár-alkut. Az árvíz nem ad hűtőszekrényt a csendért cserébe. Az arctalan katasztrófa ellen egyetlen stratégia működik, és az pont az, amelyik az arcos ellen életveszélyes volt: összeállni, láthatóan, sokan.

És akkor megérkezett. Nem nevezem meg — aki most olvassa, tudja; aki tíz év múlva, annak úgyis a mechanizmus a lényeg. Ami számít: először történt velünk nemzedékek óta olyan nagy baj, amelyiknek nincs arca. Nincs kit kivárni. Nincs kit kiengesztelni. Nincs kire mutogatni — illetve mutogatni lehet, próbálták is, de a mutogatás ezúttal látványosan nem oldott meg semmit, és ezt mindenki látta.

A négyszáz éves eszköztár három napon belül csődöt mondott. És ekkor történt az, amire a training set nem készített fel senkit: előkerült a tartalék eszköz, amiről nem tudtuk, hogy megvan. Emberláncok, amelyeket senki nem szervezett. Szomszédok, akik húsz évig biccentettek a lépcsőházban, és most keresztnéven szólítják egymást. A csoportchat, amelyik három évig arról szólt, ki nem vitte le a szemetet, most műszakbeosztást oszt. Kiderült, hogy a sok kéz nem közmondás, hanem infrastruktúra.

És közben valami más is történt, csendben. A műostromok — a gyártott ellenségek, a heti dramaturgia — elvesztették a piacukat. Aki egyszer állt már valódi lánc valódi közepén, annak a stúdióból vezényelt ostrom hirtelen úgy hangzik, mint a reklám a film után: érezni rajta, hogy meg van írva.

A nagyanyáink mondata, a „kibírjuk", közben nem tűnt el. Csak a mi jelentése mozdult el benne, észrevétlenül és radikálisan: eddig azt jelentette, mi, külön-külön, mindegyikünk. Most azt kezdi jelenteni: mi, egymásba kapaszkodva. Ugyanaz az ige. Másik nyelvtan. Másik ország.

De miért pont nyugalom? Ez a paradoxon, ami miatt ez a cikk megíródott. Rendkívüli helyzet van — és az ország idegrendszere csendesebb, mint a megelőző évek bármelyik „békeidejében". Ennek első hallásra semmi értelme. Második hallásra ez a legpontosabb dolog, amit valaha éreztem itthon.

A türelem-cikk zárójelében már ott volt a kulcs: Seligman és Maier revíziója szerint nem a tehetetlenség a tanult dolog — a tehetetlenség az alapállapot, és a kontroll a tanult készség. Egy társadalom, amelyiknek négyszáz évig ritkán volt alkalma kontrollt tanulni, nem gyáva volt. Edzetlen volt. És most, kimondani is furcsa, a rendkívüli helyzet tömegkurzust tart kontrollérzetből. Minden kézbe vett teher egy adatpont: az én mozdulatom megváltoztatja a kimenetet. Nincs az a kampány, amelyik ezt az egy mondatot meg tudná tanítani. Ezt csak csinálni lehet — és hamar tanulódik, mert a visszajelzés azonnali.

És ez az erő, amit hazaérve éreztem — az, amelyik a rendkívüli helyzet ellenére is helyre teszi a társadalmat. Meg kellett neveznem, mert nem hasonlított semmire, amit itthon ismertem: nem felülről rendeződik, hanem oldalról. Nem az állam ereje, és nem is ellenében dolgozik — egyszerűen más tengelyen fut. Vízszintes erő. Ha kell rá szakszó, legyen: szomszédnyomaték.

Az én konyhámban nincs viaszosvászon. IKEA-viaszkosvászon van, ami majdnem ugyanaz, csak svédül pöndörödik. Ennél az asztalnál kérdezte meg a fiam, az érkezésem utáni estén, a rendkívüli helyzetről, amit nem nevezek meg: „Apa, és ha megint ilyen lesz?"

És bennem elindult a mondat. Az, amelyik négyszáz éve készen áll, amelyik a nagyanyámé volt és az ő nagyanyjáé, amelyikről egy egész cikket írtam. Elindult, ahogy a nyelvemre tanították —

„Kibírjuk Megcsináljuk, kisfiam."

Nem javítottam ki magam. A mondat javította magát.

Nem akarok szebbet hazudni, mint ami van. A priorok nem tanulódnak át egy nyár alatt; a zaj vissza fog kapcsolni, a műostromnak lesz új évada, és a négyszáz év még sokszor visszahúz majd bennünket a jól bevált tűrésbe. Egyetlen ellenpélda nem írja át a négyszáz évet. De a négyszáz év eddig ellenpélda nélkül tanult. Most van egy. Kész van, megtörtént, benne van a training setben — és a training setből nem lehet visszavenni.

Ez vita-indító cikk. A kommentekben várom a véleményeket — különösen azokét, akik szerint amit az érkezési oldalon éreztem, az nem társadalmi tanulás, hanem jetlag. Lehet, hogy igazuk van. De a jetlag három nap alatt elmúlik. Ez az érzés két hete tart, és nem múlik — hanem terjed.